Elbakour Emíra, gyakorló anyuka Otthon a gyermekeim társaságában, ameddig csak lehet

Aztán mikor világra jött a kisfiam, szinte összetapadtunk, most már kívülről. Nagyon intenzíven éltem meg az összetartozásunk élményét. Túláradó szeretettel gondoztam, csodáltam, és nemhogy a munkahelyemre való visszatérés, de még egy magányos séta is elképzelhetetlennek tűnt számomra.

Ha éjszaka felkeltett (márpedig sűrű rendszerességgel gondoskodott az ébresztésemről), boldog mosollyal ébredtem, amiért újra vele lehetek. Részese akartam lenni minden eseménynek, ami a kisfiam körül zajlott, egyetlen mosolyt vagy éppen szájpityeredést sem akartam kihagyni, balga pazarlásnak éreztem volna.

Körülbelül egy év telt el úgy, hogy semmiféle igény nem merült fel bennem a régi, gyermektelen életem bármely eleme (társasági élet, kulturális események, szellemi kihívások, munka) iránt. Aztán lassan kezdtem érezni, hogy néha talán jó lenni kicsit kettesben lenni a férjemmel, együtt lenni barátokkal. De csak egy kicsit, aztán boldogan rohanni hozzá, a kisbabámhoz.

Mielőtt kinőhettünk volna a kisgyermekes korból, családunk négytagúra bővült. Kislányom érkezése tervezett és boldog eseménye volt életünknek, de így már nem maradt olyan sok időm egyik gyermekemre sem. Ez sokszor okozott bennem frusztrációt és lelkiismeret-furdalást. Nem tudtam kettészakadni, pedig néha nagyon vágytam rá. Kezdeti lendületemből is vesztettem kicsit és nehezebb időszakokat éltünk át. De ekkor sem éreztem, hogy jobb volna a munkahelyemen, mindig szerencsésnek éreztem magam, amiért lehetőségem adódott a GYED és a GYES időszakának kihasználására. Voltak, vannak napok, mikor mélységesen átérzem a gyereknevelés nehézségeit, de ennél szebb, fontosabb feladatot továbbra sem tudok elképzelni.

Napjaink egyhangúságának megtörésére, illetve, hogy megmutathassam gyermekeimnek, milyen csodás a világ, sok közös programot szerveztem. Amik lehettek akár nagy kalandok, mint az állatkert, a Közlekedési- és a Természettudományi múzeum, színházak, kiállítások, a nagy kedvenc Vasúttörténeti park vagy apró kiruccanások, mint vonatnézés és -dudáltatás a közeli hídon, tócsázás gumicsizmában esetleg biciklivel, vagy éppen a bevackolós, otthon maradós napok, festéssel, gyurmázással, párnacsatákkal. Volt néhány tökéletes pillanatunk, sok különleges, és rengeteg triviális, de gyönyörű élményünk. Az eső kopogásának figyelése a teraszon, vagy apa szülinapi tortájának közös elkészítése, ami kicsit se lett szép, szerintem finom se, (a konyhában keletkezet állapotokról meg szót se ejtsünk) viszont olyan elégedettséggel még nem falatoztunk semmit.

Az idő lelassult, nem kell rohanni, nincsenek határidők. Lubickolunk a kisgyermekes időszakban és nem tudom, hogy ez pont így jó-e a gyerekeknek, a családnak, a karriernek, de azt biztosan tudom, hogy soha nem kell majd sajnálkoznom az elmulasztott percek miatt, és ez megnyugtat.

A gyerekek nőnek, és ahogy a világ felé nyitottá, érdeklődővé válnak, lassan, de határozottan leválnak rólam. Kicsit fájdalmas ez a távolodás, de egyszerre örömteli is, hisz a fejlődésük menetét jelzi. Bízom benne, hogy ha életük első éveiben meghatározó súllyal voltam jelen a mindennapjaikban és az élményeikben, akkor ez később sem lesz másképp.

Ahogy kicsit távolabb kerülünk egymástól érzem, bennem is újra lesz helye más feladatoknak. Kezdem kívánni, hogy újra dolgozhassak. Ugyanakkor persze meg is rémisztenek az új kihívások, hiszen hat év sok idő és ez alatt a szakmai világ rohant, miközben én egy helyben álltam. Mégis bizalommal tölt el, hogy sokat tanultam ez idő alatt. Jobban megismertem önmagam, és sokat fejlődtem alapvető emberi erényekben is, mint türelem, elszántság, átgondoltság. Mindenekfölött pedig boldog vagyok, hogy nem kellett elmennem egy olyan jelenség mellett, ami egyszeri és megismételhetetlen az életemben. Újra így csinálnám!

Megosztás